Pro és kontra az álmokban és a valóságban

Se előszó, se semmi, mert most nem érek rá ilyen dolgokra. Nyakon kell fogjam a gondolatot ömagamban.

Szóval a lényeg, hogy amikor nem álmodunk, akkor is megoldásokat álmodunk. Akár teljes viták is lefolyhatnak egy álomban. Sőt az is lehet, hogy nem is emlékszünk ezekre az álmokra, a nap folyamán azonban mégis döntést hozunk egy régóta húzódó dolgunk ügyében, vagy meggyőződésre jutunk egy eldöntendő kérdésben.

Én is sokszor tapasztaltam magamon ilyen dolgot. Én mondjuk örülök ennek, mert segítenek megérteni olyan dolgokat is, melyekről ugyan tudomásom van, de nem akarom mondjuk tudomásul venni mégsem, pedig létezik, mégis akarati szinten ellentállok és másként akarnék dönteni, vagy megtenni valamit, ami viszont ellentmond már egyéb felépültségemnek, vagy alapvető életfelfogásomnak.

Aztán egyszer csak minden világossá lesz, és nem tudom megmondani, hogy mikor gondoltam végig, de tudom, hogy már végig gondoltam, és meghozom a döntést.

Sokszor beszélünk döntésképtelenségről. Sőt ez a döntésképtelenég valami nagyon negatív kicsengést is éreztet az emberekben, mintha ez valami nagyon megvetendő tulajdonság lenne egy emberben, valami olyan fogyatékosság, ami társadalmilag el nem fogadott dolog, és jellembeli gyengeségre utaló dolog lenne. Persze értem én, hogy a döntés képtelenségnek vannak fokozatai, így vannak emberek, akik csak időszakonként, vagy csak egy bizonyos dolog felett képtelenek azonnali döntést hozni, és vannak teljes életen húzódó döntésképtelenség beállások, de azért kellene különbséget tenni a dolgok között. Most persze nem is azt akarom én felsorolni, hogy milyen fajták vannak közöttük, hanem azt, hogy igen is különbséget kell ezek között tenni, mert... a döntésképtelenség akár időszakos, akár elhúzódó, akár életre szóló tulajdonságként is jelenik meg, mindig az egyén bensőjének alakulására indukált folyamat.

A döntéshozást is meg kell tanulni. A döntések meghozatalának egyéni szintjei is különbözőek az emberekben, s ehhez azok az előző döntéshozatalok láncai vannak a segítségére, amit már megtett. Nem mindegy az sem, hogy a döntés mire irányul az egyéni ember értékrendje szerint. Egy fizikai dologra kell-e meghoznia a döntést, vagy egy szellemi, vagy lelki döntéshozatalt kelle-e végrehajtania. És főleg ne feledjük, hogy míg valaki számára egy testi, vagy dologi döntéshozatal csak fizikai szinteken megjelenő, egyszerű döntéshozatalnak tűnik, addig lehet, hogy akinek a döntést ténylegesen meg kellene hoznia, annak a szellemi, önértékelési vagy lelki szinteken kell eldöntenie hozzá valamit előbb, míg realizálhatja a fizikai területen megjelenő, tényleges döntést. Szóval a pro és kontra, rengeteg szálon futhat ugyanabban az egy időben, mire egy döntéshotal létrejöhet egy emberben. S azt se feledjük, hogy a nem döntés meghozatala is egy döntés, akkor is, ha az a kívülállók szerint maga a döntésképtelenség az egyénnél.

Minek és kinek, illetve kiknek is kell megfelelnie az embernek?

A megfelelési kényszer, mint társadalmi elvárás kivetülése jelenik meg az egyéni emberek életében. Eredetileg az egymásra épültségnek és az egymást kiegészítő rendszernek lenne egy segítő mechanizmusa, mellyel az egyéni ember megtalálhatná helyét és feladatát egy kisebb vagy nagyobb közösségi rendszerben.

Ez a folyamat is különböző rendszerekben zajlik egy emberen belül.

Egyrészt, a tudatra ébredés után, az egyénnek önmagának is kialakul egy megfelelési képe önmagáról önmaga felé, valamint külön a környezetében való megfelelésre, másrészt a környezet is direkt vagy indirekt, tudatos vagy tudatnélküli módon, ráhatást gyakorol az egyén megfelelést elősegítő logikai, tehát gondolati, vagy érzelmi alapon való megfelelési képességeire.

...

Az egyén megfelelési szintjei, egyben szoros összefüggésben vannak döntéshozóképességével is.

A közösségi ráhatás mértéke szerint ugyanis, vagy erősödik, vagy pedig gyengül az egyéni döntéshozóképességi arány. Tehát az egyéni döntéshozatali képesség elmaradásának hátterében, elsősorban kell megkeresni a társadalmi hatást, - vagy kisebb közösség esetén annak a közösségnek a hatását, - hogy egyáltalában milyen mértékben döntésképes az egyén, az érintett döntéshozatalt illetően, vagyis, hogy maga a társadalom, vagy közösség, nem korlátozza-e ezt a döntéshozatalt azáltal, hogy direkt vagy indirekt módon beszabályozza a döntés meghozatalában az egyént, mint tűrését a társadalmi elvárosoknak, vagyis a megfelelhetőség egyéni szintje, milyen szinkront képes létrehozni a társadalmi megfelelési kényszerpályával.

Tényleg minek és kinek, kiknek is kell nekem írnom és írásaimmal, valamint életemmel kapcsolatos dolgaimmal megfelelnem?

Mindez annak tükre, hogy kiknek és kikhez akarok én szólni, illetve kikkel akarnák közösséget viselni. Kiknek is akarom én mindazt bemutatni, amit tudok, vagy kiknek is végzem el azokat a megfigyeléseket, amiket végzek? Minél mélyebben ragaszkodom ahhoz, hogy tudom ám, hogy miket és miért írok, és akarom minél jobban megfeleltetni a társadalom tudományok alátámasztásával, annál inkább felmerül ez a kérdés.

A társadalomtudományok oly mértékben egy rendszer bonyolultságát hangsúlyozzák ki, hogy ezáltal lefogják az egyszerű rendszerek megnyilávulásait, bár ők maguk is minden egyes bonyolultságuk végeredményeként úgyis ugyanazt a végkövetkeztetést vonják le, hogy a bonyolult rendszerek ismerete azért bonyolult, mert kiszámíthatatlan és akár egyéni szinteken is máshogyan működhet az embereknél, annak ellenére, hogy hasonlóságok és törvényszerűség mutathatók ki náluk. Tehát végkövetkeztetésében ugyanazt mondják el, amit az általános megfigyelések már többször alátámasztottak, hogy minden rendszer bonyolult ugyan, de mindenhol felfedezhető valami egyéni szabályozó, vagy helyettesítő rendszer, ami ellentmond akár az előbbi, már megállapított tényeknek is. Ezáltal sosem az semmi, aminek látszik, hanem csak mindig más, amit a jelenlegi tudomány még nem ismert fel, vagy képtelen volt még feltárni, megtalálni, vagyis "feltalálni" azokat, amik pedig léteznek, csak a létezésükre utaló tény, pont a feltételezett hiányukban mutatkozik meg, vagy éppen abban a tényben, hogy a fel nem találhatóság ellenére mégis múködik valami, ami a jelenlegi tudományi ismeretek szerint nincs is.

Aztán ott vannak még azok a megnyilvánulások, amiknek a létezését észre sem vesszük, ezáltal fel sem merül bennünk annak feltárása és feltalálása. Nem vesszük észre akár a jelenlétüket sem, sőt szabályozó rendszerüket sem, sőt a hiányból eredő létezésüket sem, pedig léteznek, függetlenül attól a ténytől, hogy az ember fizikai szinten tudással rendelkezik-e róluk, vagy sem.

A jelképrendszerek minden egyes ember esetén különbözőek lehetnek, ezáltal a megnyilvánultság ténye is különböző lehet, de mégis nagy vitákat kavar "valami-ami van" létének elismerése az emberek, s főleg a tudomány emberei között. Nobel-díjakat osztanak olyan dolgok felfedezéséért, - és harcot vívnak ennek megkapásáért, hogy ki találta fel előbb azt a megnyilvánulást, - ami pedig már lehet hogy évbilliók óta létezik, ezzel szemben minden módon akadályozottság elé állítják azt az egyszerű rendszert, ahol csak mint valamely jelkép jelenik meg egy problematikus megnyilvánulás valaki előtt, s mivel a fizikai szinteken értelmezhetővé vált, ezért azzal már minden probléma nélkül képes folyamatokat létrehozni, vagy pont ennek a megnyilvánulásnak valamely differendiáltságára hatni, míg a tudomány a felismerés után kezdi csak meg ugyanezt a lépést, majd csak több évtizedes tanulmányozás után kezdi engedélyezni. Ez utóbbi szó, már magában is képtelenség, és érthetetlen, hisz sosem fog kiderülni, hogy ilyen típusú döntéshozatalra ki is, és miért is, és mikor is hatalmazta fel a tudomány embereit. Ezzel szemben már évszázadok óta folynak ideológia és fizikai üldözések a két fél között, s érdekes módon, hogy sosem a jelképrendszert élő egyedek vannak eszmeileg gátlással, vagy akár fizikailag is, pusztítólag, a másik fél képviselőire, hanem mindig is valamely tudományos, vagy némely erőfölényt képviselőnek mondható rendszerek vannak emezekre ilyen hatással.

Nagyon érdekes azonban, a tömeghez mért arányszám szerinti megoszlás ebben a kérdéskörben. A tömeget ugyanis nem érdekli a tudomány kisebbségének engedélyezési stratégiája, hanem neki az a fontos, hogy a számára akadályként létrejött valamely dolgot, ki képes minél előbb a rendszeren belül visszaállítani, s nem érdekli az sem, hogy ezt milyen módon képes elérni.

Az emberélet azonban oly mértékben kicsiny idővallum, hogy a ténylegesen legjobb megoldások kivetülésének eredményeit nem is képes kihordani magában. Ezért a látszatok és időszakos szerelgetések korát éljük, hogy csak menjen a szekér, akkor is, ha utána majd egy másik része romlik el a szekérnek, emez javítás nem megfelelő kivitelezési eredményeként. Nemhiába óv a mondás az új bor, régi tömlőbe való tevésétől. Ha már új a bor, tegyük azt szintén új tömlőbe. A régi bort tehetjük azonban új tömlőbe is, attól az még régi marad, bár értéke attól el nem vész, de a kettőnek hatását egymásra ki jósolhatná meg előre, a régi bor lényegére és tulajdonságainak összességére nézve? Szerintem összerakott bora és tömlője válogatja a végleges kimenetelét e dolognak. S itt már megint eljutottunk az egyediség dolgához.

Nem áll ez máshogyan a ruhára rakott folt tanmeséje szerint sem, de azért ez utóbbi némileg jobban rávilágít a dolog helyes kivitelezési rendjére fizikailag, illetve arra a törvényszerű tényre, hogy vannak dolgok amik egy természetes idő eltelte után, csak részben megoldhatók.

Innentől kezdve azonban már létbe jönne az ideológia is, melyre most épp nem keresek választ, ezért e gondolatsort nem fejtegetem tovább.