A VÉLETLENEK, AVAGY, A FELÉBREDÉS EGYIK LEHETŐSÉGE

Életünk folyamán sokszor előfordul, hogy mélyről jövő belső nyugtalanság vesz erőt rajtunk. Egy indokolatlan belső nyomás, hogy valami nem jól van, valamin változtatnunk kellene, vagy csak egyszerűen hiányérzet vesz erőt rajtunk, vagy valami késztetés, hogy valamit meg kellene tennünk, de nem tudjuk, hogy mi az.

(Ha konkrétan tudjuk is az okát, vagy tudjuk azt is, hogy mit kellene tennünk, de nem tudjuk kivitelezni, az már fél sikernek is mondható, és kezdjünk a cselekvéshez. Pl. elmulasztott, vagy befejezetlen dolgaink elvégzése – ez a nyugtalanság a kötelezettségtudat, a lelkiismeret szava, - De a nyugtalanság, lehet valamilyen igényünknek a ki nem mondása is.)

Ilyen állapotainkban fordul elő sokszor, hogy történnek velünk véletlenek, melyek felvillanyoznak egy darabig, de ezt az érzést nem tudjuk megfogni, nem tudjuk megtartani, és elsiklik, elhagy minket. – „Nem baj, holnapra majd elmúlik.”

Nyugtalanságunkra okokat, indokokat keresünk (pl. időjárási front, vagy valamilyen megtörtént eset bűne).

Kérdéseket teszünk fel, majd észleljük, hogy ezekre, az emberekkel való váratlan helyzetek alkalmával, vagy álmainkban, hirtelen, ötletszerűen felbukkanó gondolatainkban, vagy kényszerítő körülmények tűrésében kapjuk meg a választ.

Ezek a hatások megmaradnak bennünk, nem felejtjük el őket, és nagy hatást gyakorolnak ránk. Jó esetben elgondolkozunk értelmükön, vagy a történtek értelmetlenségén, és értetlenségén. Pl. baleset, más vonatra, vagy buszra szállás, többszörös akadályok felmerülése valaminek a kivitelezése közben, lekésett busz, harisnya felszaladása, azonnali elintéznivaló, stb.

Általában, hatásukra feltöltődünk, késztetést kapunk (inspirációt), és egy darabig, valamerre irányt is változtatunk. Van, hogy ezektől a véletlenektől, lemerültnek érezzük magunkat, és beadjuk derekunkat a sorsunknak, az akadályoknak, és egy darabig félre rakjuk a dolgot.

Ha késztetőleg hat ránk a véletlenszerűség, amíg a hatás tart, úgy érezzük megtaláltuk a megoldást, majd a napok múlásával, hatása elfoszlik, és visszasüllyedünk mindennapjainkba. De nyugtalanságunk folyton újra felüti fejét a tudatalattinkban, vagy lehet, hogy már tudatosan is, és felidézzük a képet, a másik embert, a történteket, melyek legutóbb enyhítettek ezen az érzésen.

Lehetséges az is, hogy az egyszeri véletlenszerűség alapján meg is oldódik a nyugtalanságunk, mert megkaptuk a választ, hogyan oldjuk meg a nyugtalanságot előidézett dolgot.

Ha nem oldottuk meg, vagy újból nyugtalansági hullám terjed el rajtunk, akkor megpróbáljuk fel venni a kapcsolatot azzal a személlyel, akivel a legutóbbi beszélgetés folytán ez a nyugtalanság értelmet kapott az életünkben, hátha segít megint a vele való beszélgetés. Lehet, hogy megint feltöltődünk a társaságában és beszélgetésünk folytán, megint megkapjuk a választ nyugtalanságunkra. De lehet, hogy most nem ez az ember hivatott segíteni problémánkon.

Lehet azonban, hogy a tőle való hazamenetel közben, szóba elegyedünk egy ismeretlen emberrel, és ez elmeséli, hogy milyen ügyben járt éppen el, és hogyan sikerült útja. Az ő ügye, nagyon hasonló a mostani problémánkhoz, amely életünkben jelen van, ezért nagyon figyelmesen hallgatjuk, és újból inspirációt kapunk, (=cselekvési vágyat,) hogy mi is megnevezzük, tudatosan megfogalmazzuk, és megoldjuk a tudat alatt lévő, nyugtalanságunkat okozó helyzetünket.

Ha ezek a véletlenek tudatosodnak bennünk, már lehet, hogy nem is mondhatjuk véletlennek, mivel tudatos előidézésüknek elindítói voltunk, azzal a ténnyel, hogy kerestük nyugtalanságunkra a megoldást.

Amikor azt mondjuk „a Jó Isten küldött téged”, vagy „a sors vezérelt össze minket”, már meg is fogalmaztuk, hogy elvártuk, hogy valamilyen hiányunkra segítséget kapjunk. Ez a hiány, lehet fizikai segítség, lehet jó szó, elveszettségünkre, magányosságunkra való enyhülés, de lehet az is, hogy mások segítségével megfogalmazhassuk problémáinkat, tudatossá tehessük nyugtalanságunk, belső félelmünk okát, esetleg az ok megszüntetésében való segítségre szorulunk támogatásra. Ha ilyenkor jön életünkbe a rejtett segítség, akkor ezt a sorsnak, vagy Isten szeretetének, gondoskodásának tulajdonítjuk.

Aki elébe megy sorsának, (= Isten akaratának,) hamarabb, könnyebben, és kevesebb zsákutcával teheti meg életútját. Aki bujkál a sorsa elől, vagy belátása ellenére, és a normális logika ellenére, más utat választ, annak élete göröngyösebbé válhat, nehezebbé, de ha azt, becsületesen végigcsinálja, amit választott, végül, eljut arra a pontra, amivel eredetileg is kezdhette volna.

Ha az ember a görbe utat választja, és rádöbben tévedésére, de nem tér vissza az eredeti útjára, hanem belevész az elrontás tényének önsajnálatába, és a visszatérést lehetetlenné nyilvánítva, gyötrődik saját sorsán, helyzete még rosszabbá válik, és újból rossz utat választ, amely a teljes romlásba is taszíthatja.

Az útra való visszatérés feltétele, hogy a vállalt kötelezettségeit a téves úton is le kell zárnia, be kell teljesítenie. Felelősséggel tartozik érte, nem választhatja a könnyebb utat, és nem dobhatja le magáról becsületes lezárás nélkül. Ez után visszatérhet sorsának elszakadt szálához, és továbbszőheti élete szövetét.

Ha felfigyelünk életünk véletlenszerűségeire, szinkronisztikus találkozásaira más emberekkel, akkor ezt előidézve, nem téveszthetünk utat. Életünk könnyebbé válhat. Nem kell a többszörös tévutakat végigjárni. Nem kell felvállalni sorsunkba nem illő cselekedeteket, testi vagy lelki gyötrődéseket.

(Hogy mi a „sorsunk” és mi „Isten akarata”, arról később még szó lesz.)

Carl Jung nevezte a véletlen találkozásokat, szinkronisztikus találkozásoknak. Ez, két dolog egységes vonalon való összekapcsolódásának jelensége, „jelentős véletlen”. „A szinkronicitás kimondja, hogy kapcsolat vagy egység áll fenn az oksági szempontból egymással össze nem függő események között.” Ez egységes létszemléletet feltételez, amiben még azonnal nem vesszük észre az oksági kapcsolatot – ok-okozat - sőt sokszor nem is fedezünk fel ok- okozati összefüggést. A véletlenek tudatosításával, ráhangolódhatunk a mindenség mélyén rejlő működési elvre, és ebből megtudhatjuk, hogy a mindenség reagál tudatunkra és elvárásainkra – megteremti a véletlen lehetőségeket, amelyek előbbre visznek. A véletlen, a mindenség evolúciós elve, fejlődésének alapja. „Micsoda hihetetlen véletlen!”.

Amennyiben elhatározzuk, hogy ezen túl tudatosan figyelünk a véletlenszerű találkozásokra, melyek segíthetnek életünk könnyebbé tételében, arra is rájöhetünk, hogy ezeket a találkozásokat, vagy megérzéseket, szintén tudatosan, elő is idézhetjük, hogy hamarabb és könnyebben juthassunk az általunk kívánt információhoz, tudáshoz.

A véletlenszerű események életünkben, mindig, akkor fordulnak elő, amikor a legnagyobb szükség van rájuk. Az élet menete, hegyek és völgyek egymás utáni váltakozása. A véletlenekkel, és egyben segítséggel, általában életünk mélypontjain találkozhatunk. Ilyenkor a legnagyobb vágyunk is, hogy ezt a segítséget meg is kapjuk, imáinkba is foglaljuk.

A tudatos véletlenszerűségek előidézésének feltételei, hogy keressük nyugtalanságunkra a választ. Konkrétan fogalmazzuk meg kérdésünket, és a rá válaszoló tényt is.

Most, ebben a pillanatban, vagy élethelyzetben, mi a nyugtalanságom oka? Mi az amit nem jól teszek, vagy, hogy mást kellene tennem, de köt a szavam, vagy a kötelezettségem?

Ha életünk útja változás előtt áll, sokszor nem tudjuk, mi a következő lépés utunkon, így jutunk, ahhoz, hogy mások üzeneteire, vagy/és Isten akaratára hagyatkozva, kérjük a segítséget. Sugallatot kérünk, útmutatást.

Először is tegyük fel a kérdést.

Majd, higgyük és várjuk el, hogy kérdésünkre választ kapunk.

Vigyázzunk, hogy a válasz, ne konkrét elvárás formájában jelenjen meg előttünk, hanem szabad formában jusson el hozzánk. Az elvárás, konkrét megelevenítése valaminek, egy képnek, egy cselekménynek. (pl. Agykontroll) Az elvárás kivetítése beszűkíti és korlátozhatja a jövőben történteket. Hiányos lehet, sok kaput hagyhat nyitva, és végeredményben lehet, hogy nem szolgálja érdekünket, hanem kárunkra fordul (pl. az előrevetített eseményt nem fejezzük be, és a végén baj történik). Elvárásunk, ne akarat legyen (előidézett képsor), hanem felfogása annak, hogy a fejlődésünket szolgáló feleletet meg fogjuk kapni, anélkül, hogy erőszakot szenvedne bárki, vagy befolyásunk alá vonnánk másokat akár fizikai, akár lelki értelemben. (Mint a reklámban, „mert megérdemlem”. Ha tényleg megérdemlem?!)

A kérdésünkre a választ a környezetünk önként fogja átnyújtani nekünk, saját akaratából, sőt sokszor boldogan, hogy megoszthatja tudását, tapasztalatát velünk.

Miután tudatosítottuk hiányérzetünket, nyugtalanságunkat, fel tettük a konkrét kérdést, és nem tudtuk rá a választ, vagy a választ ugyan megfogalmaztuk, de nem tudjuk megoldani, várjuk az iránymutatást, a segítséget, és elvárjuk bekövetkeztét.

A várás állapota nem tétlen folyamat, igenis nagyon aktív cselekmény. A várakozás belső izgalommal együtt lép fel. Ez a belső izgalom erőt képez, hogy majd, ha cselekedni kell már, azt megtehessük.

Pl. a gyermek izgalma, a vásár napján, vagy a vőlegény, mennyasszony izgalma, az esküvője napján. A cselekvésre eljött időt várjuk, és számítunk bekövetkeztére, és tudjuk, hogy be is fog következni, és meg is fog történni. Nem majd egyszer, valamikor, az idők végezetén, hanem egy meghatározott napon. És ennek a cselekménynek minden résztvevője, aktívan hozzájárul majd a történtekhez. A vásárteret előkészítik, engedélyezik a vásár megtartását, megjönnek a gazdák, vagy a vásározó kereskedők, és mi magunk is elmegyünk, hogy részt vegyünk benne. Tehát mindenki a tőle telhető legnagyobb mértékben hozzájárul a végrehajtás sikeréhez.

Ugyanígy zajlik le, az általunk feltett élethelyzetre, vagy kérdésre való válaszvárás is.

Várakozásunk aktív. Elvárjuk, hogy végeredményt szüljön. Minden részvevője azon iparkodik, hogy ez meg is valósuljon.

Akkor kik is ezek a résztvevők?

Egyszer a személy, az én, akinek kérdése van, vagy válasza, de nem ismeri a kivitelezés útját. És van a sors, - a nagy űr, az univerzum, - vagy az Isten, - kinek-kinek hite szerint -, és környezetünk, aki, vagy ami majd segít megoldani a dolgot. Akár egyik, akár másik forráshoz fordulunk, azt tapasztaljuk, hogy a történés működik.

(A keresztény teremtéstörténet és az evolúció elméletéről, az univerzumról, a későbbiekben foglalkozunk.)

Ha valamilyen okból még sem működne, fel kell tennünk a kérdést magunknak, nem-e csak kunyerbálunk, - mint a gyermek a boltban. Anyja ruháját fogva könyörög csokiért: „Anya légyszi, légyszi…, anya kérlek…”.

Nemcsak kérdésünknek, hanem elvárásunknak is konkrétnak kell lennie. És mind az univerzum, mind az Isten kegyelme mérhetetlenül képes megvalósítani kérésünket, ha azt konkrétan szögezzük neki.

Tehát nem csak várnunk kell, hanem a várással együtt kérnünk is kell.

Úgy tanítottak bennünket, hogy ne követelőzzünk. (Nincs is jogunk mást, akár a szülőnket is, kényszeríteni bármire, hogy nekünk adjon olyat, ami nem a miénk, vagy nem illet meg minket.) A keresztény tanítások pedig, konkrétan úgy fogalmaznak, hogy az Isten irgalmára számító kevély hit, bűnnek minősül. („Kishitű, vagy vakmerően bízó voltam-e Istennel szemben”- Lelki tükör- Hozsanna.) Tehát ne kérjünk az Istentől semmit, csak ami a lelki javunkat szolgálhatja, az, pedig a hivatalos imákban benne van. Minden apró-cseprő dologgal ne háborgassuk az Istent. Ha valamit nem tudunk eldönteni, kérjünk segítséget a lelki vezetőnktől, papunktól, aki majd konkrét választ ad kérdésünkre. (ha ráér, fogadási időben. Természetesen a legfontosabb kérdéseink éjszaka háborgatnak minket, amikor nincs fogadási idő.)

De! Jézus nagyon érdekes imát tanított nekünk, és így fogalmazott: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a neved. Jöjjön el az országod. Add meg a mindennapi kenyerünket minden nap. Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vigy minket kísértésbe.” Lk. 11, 2-3.

Ugyanez Máté evangéliumában így hangzik: „…ne szaporítsátok a szót…(úgy mint a pogányok)…Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek. Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved, jöjjön el az országod, legyen meg az akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, s bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket a kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól.” DE ! tovább is szól. „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” Mt. 6, 7-15.

Ezekből a részekből, mintha az világlana ki, hogy kérésünk nemcsak, hogy kérő, hanem szinte felszólító, állító hangnemben hangzana el. De nemcsak úgy tűnik, hanem így is van. Így hangzanak: szenteltessék, jöjjön el, legyen meg, add meg, bocsásd meg, ne vigy minket, és szabadíts meg.

Ezt tekintsük át egy kicsit részletesebben.

A kérő, a hívő, tudatosan tudja, hogy Isten nem a földön van. Egy más helyen, egy más dimenzióban, nem a földi síkon, stb.

Előrebocsátja tiszteletét, mellyel egyben összekapcsolódik az isteni tudattal, és jelzi közösségi azonosságát. „…szenteltessék meg a neved,…”. Miután tiszteletét fejezte ki, mondhatnánk úgy is, hogy köszönt, azonosulását a következőképpen fejezi ki: „…legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” – az azonosság és a közösség felvállalása történik meg ezzel a mondatrésszel. Az egyetértés, hogy minden az ő akarata szerint teljesüljön, hogy tudjuk, mindent egységbe szervez, mint saját dimenziójában, mint a földi síkon, s a kettő összhangban működik Isten gondolataiban és akaratában, melynek mi itt a földön szintén aktív résztvevői, az Atya gyermekei vagyunk.

S mivel az Atya házanépe, az Atyának fennhatósága alatt működik és munkálkodik, ezért a kenyeret, s minden egyéb javát az Atya kezéből kapja meg. Tehát az Atya is tudja, hogy mire van szüksége házanépének, gyermekeinek, unokáinak, és gondoskodik szükségleteiről, ha azt gyermeke kéri. És itt a kérés szót kell kihangsúlyozni, mivel az Atya, kérés nélkül is tudja, mire van szükségünk, de azért, ő csak azt bocsátja rendelkezésünkre, amit mi magunk jónak látunk kérni, a saját részünkre. (Meghagyva az akaratot, amivel ellátott minket.) Kinek-kinek a szükségletei szerint.

(Ehhez ismernünk kell egy kicsit a zsidó nagycsaládok szokásjogát és az Ószövetségi iratokat.)

A kérés mindig önmagunkból kiindulva érvényesülhet, s ha a kérés nem áll egyensúlyban, önmagunk hitével, vagy képességeivel, azt istennek joga van leredukálni. Erre utal, az a kifejezés, hogy „…és ne vigy minket a kísértésbe”. Mármint az Isten ne vigyen bennünket a kísértésbe? Igen jól hallottuk. Nem azt mondja Jézus, hogy ezt mondjátok: Atyánk, ne engedd meg, hogy a gonosz kísértsen minket, hanem azt, hogy „és ne vigy minket a kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól”.

Tehát ne vigyen minket kísértésbe, hogy olyat kérjünk, ami nem szolgálja testi, vagy lelki javunkat, és szabadítson meg ezektől a gonosz, vagy önző gondolatoktól bennünket. Nem a nagy G-vel írt Gonosztól, Sátántól, hanem a gonosz, vagyis rossz cselekedetektől, kérésektől, ami nem szolgálja környezetünk vagy magunk javát.

Ennek fejében, hogy mi az Atya gyermekei lehessünk, aki a fent leírt módon, atyaian gondoskodhat rólunk, egy feltételt kíván meg az Isten. Bocsássunk meg az ellenünk vétőknek. Csak úgy?! Univerzálisan.? Mindenkinek.? Aki ellenünk bármit vét?. Hát igen. Ettől kezdve már nem is olyan szép a dolog.

Ha nem így cselekszünk, előrevetítjük kivetettségünket az Atya ilyen jellegű szeretete, gondoskodása alól, hisz nem járunk el Isten (a szülő) törvénye és elvárása szerint, ezáltal megszakad (a szülői házzal) az Istennel való szoros kapcsolat, közösség, mivel nem bocsátunk meg embertársainknak, akik szintén az Atya gyermekei, így a testvéreink.

Az Atya nem tűrheti, hogy házanépe, és gyermekei között, a gonosz gondolatok és a szeretetlenség uralkodjék el. Visszavonhatja a rólunk való gondoskodás kötelezettségét velünk szemben, a közösséghez tartozást. Kiutasíthat „sátortáborából”, családjából kiközösíthet minket, mivel ellene tettünk tanításának, és a viszálykodásban való részvételünkkel, a közösségi szellemnek. Tehát nem Isten az, aki eltaszít magától, hanem mi magunk taszítatjuk el magunkat a jóból, és vágjuk el a fonalat az Atyától.

Egy másik érdekessége ennek, hogy a hívő ember tudja, hogy az Isten mindent tudó, és mindenre képes, tehát Mindenható is. Így bármit kérhetnénk tőle, ő képes lenne megadni nekünk, hisz teremtő erővel rendelkezik. Bármit létrehozhatna és megajándékozhatna vele minket. De ő csak azt adja meg, amit kérünk, hogy nehogy vesztünket okozza, nagy adakozásával. Mint a jó szülő.

Pl. ha jó albérletet keresünk, biztosak lehetünk abban, hogy nem segít hozzá egy egész lakásbérlethez, hisz annak bérét nem tudnánk kifizetni, vagy csak saját és hozzátartozóink, személyes szükségleteinek, az élelem súlyos megszorítása által érhetnénk el. De ha a lakásbérlet ugyanazon az áron vehető ki, biztosak lehetünk benne, hogy ebbe Isten akarata és gondoskodása is közbeszólt.

Az Univerzum ugyanígy, és ugyanezen alapokon működik, csak más megközelítést használ. A keresztény, vallásos ember szerint, minden Isten teremtménye. Az ezoterikusok, és egyéb hívő emberek pedig, az univerzumban működő, Szentlélekkel egyenlő, Teremtő energiáról, és ennek az energiának, a mindent összekötő szellemi közösségéről beszélnek. Az univerzumban működő Közös tudat, és minden élővel szemben használt tisztelet mellet, kérhetjük a lehetőséget kérdésünkre, vagy segítségünkre vonatkozóan. Itt is alapkövetelmény, hogy csak a pozitív megközelítési módokat alkalmazhatjuk, és nem tehetünk senki másnak a kárára. A segítség fejében itt is kötelezettséget kell vállalnunk, hogy anyagi javainkat és szellemi tudásunkat az emberek javára, és nem ellenük használjuk fel. Egy különleges momentuma, hogy az univerzumra hangolódás, alapfeltétele kéréseink teljesítésének. Mint ahogy kérő imáinknál, Istenre kell hangolódnunk.

Mind a két esetben előfordulhat, hogy olyan kérés teljesítését eszközöljük, erőszakoljuk ki a magunk számára, ami testi vagy lelki kárunkat idézheti elő. Tehát kérésünk megfogalmazásával nagyon óvatosan járjunk el, hisz amit kérünk, azt kapjuk meg.

Mit ne kérjünk?

Nem ajánlott olyan képességeket kérni, melyek túlzottan megzavarják a család, vagy a környezet egységét. Ha mégis ilyen képességeket kérünk magunknak, azt a környezetünk „felemelésére” szabad csak használnunk, különben csak kiközösültségünket kérjük a saját fejünkre. De másnak se kérjünk ilyet.

Mit értek ezen?

A szülők és a nagyszülők, orvos, tanár, vagy ügyvédnek készülő unokát pénzelnek, mert az akar lenni. Örülnek felemelkedésének, kikerülésének a jelenlegi környezetből. (Aki a faluból kikerül, felemelkedik, aki ide kerül az lecsúszott? És aki mindig itt él?) Az unoka örömmel elfogadja anyagi hozzájárulásukat.

Pár év múlva az unoka, kinövi a nagyszülők gondolkodását. Az élet dolgait már máshogy látja. Karrierről, új kocsiról, új házról beszél, melynek mielőbbi megszerzésében szintén segítségüket kéri. A nagyszülők örülnek ifjúi hevének, és okosságának, de az ajándékba hozott csoki íze megkeseredik a szájukban, hisz az unoka, a diplomájával kapcsolatos tudását nem ajánlja fel a nagyszülők megsegítésére, és nem beszél arról, hogy hazajön, és itt folytatja életét. Mintha nem is az ő unokájuk lenne. Tehát elszakadt a környezetétől és már nem tudna újra beleilleszkedni sem.

Egy másik példa:

A pénzből sosem elég. (Hol lehetne vége a birtoklás utáni vágyaknak, akár tárgyi, akár személyes, akár szellemi, vagy lelki értelemben.) Mindig a főnyereményt kívánjuk magunknak a lottón. Mi mindent tennénk vele? És lám megadja nekünk az ég. Billiókat nyerünk. Ettől a pillanattól kezdve, rettegéssé válik az életünk. Hátha megtudják mások? Elhagyjuk otthonunkat, féltjük gyermekeinket és unokáinkat, hogy elrabolhatják őket, váltságdíj fejében. Nem értünk a befektetésekhez, az anyagi ügyekhez. Mit kezdünk ennyi pénzzel? Közben gyermekeink, unokáink a nagy gazdagság hatására, a szemünk előtt válnak tékozlókká, dicsekvőkké, felfuvalkodottá, könnyelművé, vagy uram bocsáss meg, esetleg alkoholistává, vagy kábítószeressé, játékszenvedélyessé stb. Biztos, hogy ezt kívántuk? Visszacsinálnánk, de már nem lehet.

Tehát nagyon vigyázzunk, mit kérünk, mert megkaphatjuk. Általában csak azt kapjuk meg, amire képesek vagyunk, vagy amivel tudunk bánni.

Kérésünk pontos megfogalmazása után, járjunk el nagyon körültekintően az elkövetkező napokban. Ragadjuk meg hirtelen felötlő gondolatainkat, mélyen megmaradó álmainkat. Jegyezzük le őket. (Nagyon fáradt állapotban nem emlékszünk álmainkra.) Ha hirtelen támadt álomszerű látomást látunk, nyitott szemmel, tudatos állapotban, szintén nagyon fontos lehet. Ezek hirtelen fellobbanó képek, képsorok, eseményrészletek valamiből, amire a következő időszakban feltehetően számíthatunk, hogy be fog következni, és összefüggnek jelenlegi élethelyzetünkkel, vagy feltett kérdésünkkel. Ezeket a képeket nem mi idézzük elő tudatosan, ez nem Agykontroll. Ez a segítség jövetele kérésünkre.

Emberek között járva, figyeljünk különös összekapcsolódásokra, véletlenekre. Pl. többszöri találkozás valakivel, többszöri szemkontaktus létrejötte (nem nemi jellegű), egymásra csodálkozás, esetleg rokonszenv, vagy olyan érzés, hogy az illetővel beszélgetni kellene. Ellenszenv is hozhat választ (ellenségünktől kérjünk tanácsot, ha változtatni akarunk tulajdonságainkon, - fals, de igaz tükröt állít elénk) stb.

Ha előérzetünk figyelmeztet bennünket valamire, hogy menjünk másfelé, vagy hívjunk fel valakit, vagy többször gondolunk valakire, és ezek egymás után többször is előfordulnak, esetleg az utcán arra is fordulunk, érdemes megtennünk a dolgot. Érdemes megvennünk egy könyvet, vagy újságot, amit úgy érzünk, hogy meg kellene vennünk, és ez a késztetés többször is arrafelé visz minket. Lehet, hogy kezünk ügyébe kerül egy könyv és kinyílnak lapjai, olvassuk el. Stb.

Általában napokon belül megkapjuk a választ vagy a segítséget, vagy lehetőséget, hogy merre induljunk a megoldásért.

Ha nem kapunk segítséget, akkor vagy nem jól tettük fel a kérdést, vagy csak egónk, saját tudatunk akarta, hogy e felé az út felé induljunk, de igazából nem ezt a feladat tűzte ki a sors, vagy jelenleg nem ez Isten akarata. Az emberi tudat nagyon erős, képes tévútra vezetni. Meghatározza helyettünk, hogy mi jó nekünk. De lehet a környezetünk elvárásának gondolata, hatása is. Lehet belső félelem is, hogy képtelenek lennénk szembe nézni a válasz igazával, vagy a félelem attól, hogy nem tudnánk megoldani. És az is lehet, hogy nem képességeinknek és élethelyzetünknek megfelelően kértünk.

Például egy pár hétköznapi példa: A munkás bére, a földműves bére, a termény felvásárlási ára……stb.

Amikor panaszkodunk, hogy a terményeinket nem vásárolják fel megfelelő áron, tulajdonképpen, miről beszélünk? A pénzről? A munkánk értékéről? Az életünk értékéről? A személyes énünk elismeréséről?

Igen, mindről egyszerre. A jelenlegi közfelfogás szerint, a megfogható dolgok, termények értékét, a belé fektetett anyag és energia mennyisége, és a további fenntartásra, vagy fennmaradásra fordított jövendőbeli befektetés és fejlődési lehetőség alapján határozhatnánk meg. A termények és szolgáltatások egymásra épülő egyensúlyát is kellene tartalmaznia (haszon).

Amennyiben terményünkért nem kapjuk meg azt az árat, amellyel, biztonsággal fedezhetnénk jövőnket, úgy érezzük, és igaz is, hogy a társadalom nem fejezi ki megbecsülését a munkánkért. Amikor munkánkat lebecsült értékűnek veszi a társadalom, egyben lebecsüli foglalkozásunk, életünk, személyes énünk értékét is. Amikor panaszkodunk a felvásárlási árakra, tulajdonképpen saját életünk felemeltetését kérjük az Istentől, vagy az univerzumtól, hogy hallja meg hiányunkat, és valaki tegyen már ez ügyben valamit. És mi csak várunk…, és várunk,…és várunk.

De mikor kérünk már, mikor fogalmazzuk elvárásunkat! Mit teszünk mi, ennek megszűnéséért? És főleg önérzetesen, hogyan tűrhetjük leértékelésünket?

Ugyanez vonatkozik, minden adás-vétre, munkabérre és alkura is.

Van egy másik, mégpedig nagyon fontos akadálya is, hogy nem működik nálunk ez a fajta felemelkedési és tudatosodási mód. Ez pedig, pont az előző fejezetben említett leértékeltetés ellentétje, önmagunk, és életünk, vagy tulajdonságaink, tudásunk túlzott felértékeltetéséből eredhet.

Amikor valamilyen bajunkra választ vagy megoldást keresünk, mi magunk keressük, és mi akarjuk megoldani, ha bele szakadunk, akkor is. Uralni akarjuk az életünk történéseit, mert azt hisszük, ha bármit engedünk a sorsnak, vagy Istennek életünk beleszólásába, akkor attól kezdve ki fog csúszni a kezünkből a döntés joga. E mögött a viselkedés mögött, sokszor nagyon kemény élet-leckék húzódnak meg a mélyben. Ha az életben másba nagy bizalmat fektettünk, és az elárult, megcsalt, becsapott, bántott minket. (Aki egyszer megégette magát, nem teszi a kezét a tűzbe.) Belső félelmünk, túlzott óvatosságra int bennünket, ezért nem hiszünk már Isten irgalmában, a sors hatalmában, csak saját magunkban. Nem vagyunk képesek ráhangolódni a világmindenség és Isten szeretetének hullámaira, ezáltal kérésünk, a semmi közepén megreked, hisz tudat alatt, nem is akarnánk, hogy máshonnan jöjjön a segítség. Már nem is hiszünk benne, vagy félünk, hogy akkor aszerint kellene megoldani a bajt, és nem úgy, ahogy mi gondoljuk.

Pl. Egy idős néninek a konyhájában csőtörés következik be. Ő maga nehezen menne le az aknába, fia pedig csak este tér haza a munkából. Leül és elkezd imádkozni. Segíts meg Uram bajomban! Épp, hogy imáját elkezdi, csöngetnek. Hozza a postás a nyugdíját. Felveszi, és közben elpanaszolja baját. A postás ajánlkozik, hogy elzárja ő a vizet. Nem kell, mondja a néni, majd megoldjuk. Visszamegy a konyhába. Nem telik két perc, jön a szomszédasszony, hogy megy vásárolni, kéne-e valami. A néni kikiabál, hogy most nem kell semmi, más baja van. A szomszédasszony elmegy. A néni nézi az elfolyó, drága vizet, és panaszkodik az Úrnak. Hát mért nem segítsz rajtam. Az Úr visszaválaszol, hát nem küldtem el neked a postást, meg a szomszédasszonyt?

Van még egy fontos, említésre méltó akadály. Ez a mások leértékelése, vagy tudásának, szolgáltatásának leértékelése által való saját felemelkedésünk.

Mint az Univerzum, mint Isten, nem veszi jó néven, ha magunkat olyanformán becsüljük nagyobbra, hogy másnak kicsinységével, vagy kisebb értékűségével hasonlítjuk össze magunkat. (Aki ismeri: „Az írástusó farizeus (tanító) és a vámos imája”.) Ha ilyen lelkülettel élve kérjük a világmindenség vagy Isten kegyelmét, biztos, hogy akadályokba fogunk ütközni, és nem kapjuk meg azt, amit kérünk, akkor sem, ha az, jogos jussunk volna. Elérhetjük ugyan, de nehezebben, saját akaratunkkal, hosszabb idő alatt kaphatjuk csak meg, kérésünk tárgyát, és sajnos oly módon, hogy beteljesülhet a mondás: „Ki mint vet, úgy arat.”

De ugyanez érvényesül akkor is, ha a magunk részére természetesnek veszünk dolgokat, hogy megkapjuk, vagy jár nekünk, míg másnak lehúzzuk, lealkudjuk bérét, vagy rászorultsága miatt, kevesebbért foglalkoztatjuk, vagy szegénysége miatt lenézzük. Ez azt sugallja, hogy míg egyrészről mi magunk teljes értékű emberek vagyunk, és nekünk jár a teljes elismerés, szolgáltatás, vagy bér, a másik értéke, vagy tudása kisebb, ezért neki nem juttatok annyit, mint az általánosan elfogadott napi ár.

Az ilyen munkakapcsolatok, vagy barátságok általában nem szoktak hosszú távúak lenni. Az ilyen viselkedésre, és felfogásra azért nem válaszol a világmindenség, és az Isten, hogy rájöjjünk, hogy nem tartjuk meg tanítását, miszerint „Amit akarjátok, hogy veletek tegyenek az emberek, azt, tegyétek ti is velük”.

Például: 1978-ban a zömében tanulatlanabb emberek, és a diákok alkották Franciaország fővárosában, Párizsban, a szemétszállító alkalmazottakat. Sehogy sem tudták, bérüknek emelését kieszközölni. A jogászok és a munkáltatók állandóan számukra idegen törvényekre és arra hivatkoztak, hogy már majdnem annyit keresnek, mint egy tanár. Ők azt mondták, akkor emeljék a tanárok bérét is. De akkor az orvosok és a jogászok bérét is emelni kell. Stb. Hosszú hónapokig folyt a vita, de kenyér nem került több a munkás asztalára. A tanultabb nép, úgy gondolta, hogy az ő tudásuk többet ér. Hát akkor, eszközöljék ők is ki maguknak, mondták a tudatlanok. Egészen addig folyt a dolog, míg a szemetesek sztrájkot hirdettek, a nyár hevének, és a turisztikai látogatottság legerősebb napjaira. Három nap alatt ellepte a várost a szemét, a bűz, és a patkányok. Nem lehetett megmaradni a városban. Negyedig nap a munkások képviselőit könyörögve kérték a városi elöljárók, hogy lépjenek munkába, mert már az emberek egészségét veszélyezteti a sztrájk. A munkások képviselői csak ennyit kérdeztek: „most már elismerik, hogy mi is fontos emberek vagyunk?” Megdöbbentő. Nem csak a pénzről szólt a dolog. Sőt...

Az ilyen gondolkodás, és életvitel, egyre nehezebbé teheti életünket, hisz a világmindenség törvénye értelmében is „azt kapjuk, amit adunk”, és „az, fog megtörténni, amivel gondolatban, a legtöbbet foglalkozunk”. Tehát ha azért nem adjuk meg a megfelelő árat, mert attól félünk, hogy akkor kicsúszunk a pénzünkből, de mégis meg akarjuk szerezni magunknak azt a dolgot, lealkudjuk azt. De ezzel a cselekedetünkkel, egyben leállítjuk a felénk irányuló további jócselekedetek, tettek áramát is. Tehát tényleg kicsúszhatunk a havi bevételeink összegéből. Míg, ha ráhagyatkozunk a világmindenség körforgására, többszörösen kaphatnánk vissza.

Tehát összefoglalva: nyugtalanság, vagy hiányérzet, de lehet egyéb, konkrét segítségre szorulás is - kérdés – kérés, és elvárás – esetleg felajánlás (megbocsátás, vagy viszonzás akarása) - találkozás – kommunikáció (beszéd, álom, vagy előérzet), de közben: figyelem és mások felé szeretettel teli fordulás - kérdésünkre válasz, vagy problémánkra megoldás – cselekvés, vagy cselekvésben való segítség elfogadása – hálaadás, vagy valaki felé jócselekedet tevése.

Így nem téveszthetünk utat.

A véletlenek célja, hogy segítséget nyújtsanak nekünk életünk kiteljesítésében, sorsunk jobbá, és igazabbá tételében. Segítenek abban, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, önvalónkban, hogy megakadályozzák a félresiklott életet, és hogy értelmet kapjon életünk leélésének, sorsának miértje, és kötelezettsége is.

A véletlenek nem mondhatók mindig ésszerűnek, de ennek ellenére, még a szándékokat is felülmúlhatják. Sokszor elegáns, rejtelmes, vagy mulatságos formában zajlanak le. A véletlenek a fizikai, a szellemi és a lelki gyarapodás velejárói, maga a fejlődés, az evolúció mechanizmusa, a fejlődés egymásra épülő láncolata.

A véletlen, titokzatos módón befolyásolja az emberi felfogást, a kreativitást, a találmányokat, az emberek egymás közötti kapcsolatait. (pl. a varrógép feltalálása)

A véletlenek rávezethetnek arra a végkövetkeztetésre, hogy az élet több mint önvalónk fizikai fenntartása, vagy a tanult hitben való megnyugvásunk vágya. Több az élet, a hétköznapok előtervezett napirendjénél. A véletlenek rámutathatnak, hogy az élet dinamikus, mindig fejlődni képes, nem köthető időhöz, vagy korhoz. („Jó pap, holtig tanul.”)

Ha elismerjük a véletlenek, a szinkronisztikus események törvényszerűségét, életünkben olyan fizikai, szellemi és lelki értékre tehetünk szert, ami minden emberi tett, történelem, filozófia, teológia, vallás és világnézetet felülmúlva, egységet szervez a múltban történésekre, a jelenre és a jövő zártságának feloldására vonatkozóan, és mindezt összeforrt egységbe foglalja. Zsákutcái és vargabetűi ellenére, mind az egyéni emberek élete, mind a társadalmak, mind a vallások útvesztői helyrehozhatók.

Carl Jung ezt „mágikus hatás”-nak nevezte, mint a mesékben. „..ment, ment mendegélt …míg nem találkozott, …míg meg nem látta,…míg meg nem találta,… stb. Mindenkinek van egy saját meséje, saját élete, saját igazsága.

A mágikus hatások, a véletlenek pedig, általános, alapvető emberi vonásból indulnak ki.

Vigyázat! A véletlenek nem helyezhetők bele semmilyen tudatosan kialakított élettervbe. A tudatosan kialakított terv, lépésről, lépésre meghatározza a kivitelezést. Ha semmilyen cselekvési képességgel (intuicióval) nem rendelkezünk, lehet megoldás egy bizonyos terv elkészítése, mely nem engedi szétesni az eddig már megtett utunkat, vagy elért javainkat. De, a minden részleteiben megtervezett út, kizárja a véletlenszerűséget, és ez által a helyes úton maradást, valamint az élet mosolyát, a könnyebbséget, az élet örömét, a sava-borsát.

Sokszor tapasztaljuk, hogy a sok energiával, körültekintéssel, akarattal, következetességgel, és sok idővel elért célunk, nem is nyújtja azt az örömöt, amit gondoltunk, hogy nyújtani fog. Nem tölt el elégedettséggel és nyugalommal, hanem inkább arra ébreszt rá, hogy ennyi befektetéssel mást is létrehozhattunk, vagy megszerezhettünk, vagy megtanulhattunk volna. Nem értjük elkeseredésünket, hisz vágyunk teljesült.

Ha tervet készítünk, lehet részletest is, ne felejtsünk lehetőséget hagyni a véletlenekre. Figyeljünk a mindenség, az Isten által hozzánk térő jelekre, jó úton indultunk-e?, erre van-e szükségünk?, vagy csak vágyaink hajtanak feléje, vagy környezetünk hozzáállása, elvárása igazít bennünket e cél felé?

Tudatosan, vagy tudattalanul látjuk végcélunkat? Alátámasztotta-e már a mindenség, többszörös útmutatásával irányítgatva minket e felé a cél felé?, vagy csak mások hatására, vagy befolyásolására indultunk el ezen az úton?

(Most pedig felhívom minden jelenlévő figyelmét még egyszer arra, hogy tanfolyamok meghallgatása alatt, vagy után bekövetkező testi vagy lelki változásokért az előadó(k) nem felelősek. Az előadás tartamának egyéni feldolgozása, mindenkinek a saját ügye, és annak végeredményéért az előadó(k) nem vállalhatja(ják) a felelősséget. Mindenki a hitvilága és már eddigi tapasztalatai, tudása alapján gondolkodik az elhangzottakról, így az egyedi. A tanfolyamon hallottak, vagy arra való hivatkozás, nem jogosít fel senkit, arra hogy megbotránkozással szóljon mások tetteiről, vagy gondolatairól, vagy hogy cselekedetei alátámasztására használja fel, ráhárítva a felelősséget az előadó(k)ra.”)

Az elhangzottak után, ha valakinek késztetése van arra, hogy életében az elhangzottakat kipróbálná, vagy életébe és gondolatvilága beépíteni akarná, ne siessen, előtte aludjon rá egyet, mert lehet, hogy „holnapra majd elmúlik”.

(Előadás részletének vége.)