A MEGOLDÁS, AVAGY EGY PSZICHO-GYÓGYÍTÁS GONDOLATI RÉSZÉNEK BEMUTATÁSA

„Már gyermekkoromban sokszor gondoltam arra, hogy meghalok, hogy bármilyen jó is vagyok, mellőzött vagyok, nem értékelnek engem, kihasználnak, nem vagyok jó nekik, nem tudok érvényesülni, nem engednek érvényesülni, nem adják vissza azt, amit én nyújtok, behabzsolják, bekapnak, lassan pusztítanak el engem, elpusztítanak. Belepusztulok.”

Kommentár a dinamika magyarázatához.

Ez állt, a gyorsan, egymás utáni, láncreakcióval összekötött teleírt lapon. Ezek a gondolatok, nem előre megfontoltan jelennek meg. Egymásra épülnek, az egyik gondolat hozza magával a másikat. Általában jelenlegi megoldatlan problémánkkal függnek össze. Az egyénnek jelenleg a legnagyobb problémát, érvényesülési és kiteljesedési korlátai jelentik. Fél belekezdeni bármibe, sőt még attól is fél, hogy esetleg sikerülni fognak dolgai.

Eddig az időpontig, a gyermekkorig, jutottunk el a problémafeloldás fokozatos felgöngyölítése során. Az egyén életében több problémagóc is található volt, melynek egy részét ő maga megoldotta, egy része az életében létrejött tapasztalok útján oldódott meg, a fennmaradó részeket, pedig előző üléseinken beszéltük meg. Ezek a gondolatok, amennyiben visszatérően ugyanoda lyukadnak ki, akadályozzák, gátolják a gondolatmenetből való szabadulás lehetőségét, és az ezzel együtt jelentkező, hozzákapcsolódó élethelyzet tudatosodását, és a vele szembenézést, és a megoldást.

Ehhez még a következőket mondja el szóban az egyén.

„Környezetem, anyám nem is érzékelte ezeket, amiket itt leírtam az előbb. Annyi figyelmet és gondoskodást kaptam, mint a többiek, sőt egy kevéssel többet is. Nekik elég volt, nekem nem, ez a mennyiségű szeretet, odafigyelés. Testvéreim szerint, pont én kaptam mindenből többet, és a jobbat, és a könnyebbet. Valahol mintha érzékeltem is volna ezeket, mert egy ideig megnyugodott a lelkem. Elaludt ez az érzéskombináció. De életemben többször előjött.”

Kommentár a jelenlegi megbeszélés végeredményéről, mely, mint kiderült, utolsó lett a sorban.

Ebben az esetben, a fennmaradási ösztön, két megközelítési formáját néztük át, ami, ismeretes a gyermekkorban, ami általános, és az ő speciális akkori gondolkodásának megfelelőt.

Az általános, az, hogy a gyermek csak önmagára figyel, és önmagát akarja bebiztosítani, hogy fennmaradjon. Ez az „én”, a „nekem”, és az „enyém” kifejezéssekkel végigvonuló gyermekkor. Az ő esetében, gondolatvilágában ez a következően hangzott: „olyan vagyok, mint ők”, „rajtuk keresztül, nekem” és „ami az enyém, az, az övék is”.

Ez a gondolkodás, nagyon ritkán fordul elő a gyermekkorban, sőt felnőtteknél sem megszokott gondolkodási jelenség. Az így gondolkodó gyermek még a felnőttek világából is kitűnik. Ezért sokszor találkozik megértetlenséggel, és már gyermekként „csodabogárként” kezelik. Az ilyen gyermek életútja mai világunkban nehezebb is, lehet mondhatni, hogy a Teremtő, vagy emberi evolúció, az Univerzum által előre kitervelt. Hivatott valamire, hívatása van.

Gyermekként éli gyermekkorát, de már sokszor előfordul a másfajta gondolkodás, és a másfajta gondolat megjelenése az életében, amit környezete igyekszik az átlagos, elfogadott, emberi reális szinten tartani. Ezért állandóan akadályokba, és másfajta elvárásokba ütközik, amely viszont nincs kapcsolatban saját gondolati, és követelményvilágával. A kettő között nem találja meg az összefüggést, nem kap igazolást, és bátorítást gondolati és érzelmi életére vonatkozóan. Többszöri egyéni próbálkozásait, „látomásait”, megérzéseit letörik, vagy a környezet gátat emel ellene. Ezért egy idő után, környezeti megerősítés hiányában, és a jövőre vonatkozó konfliktusok elkerülése miatt, megpróbálja megszakítani, kontrollálni, ez irányú gondolatait, megérzéseit. Elnyomja ezt a „valóságvilágát”, és igyekszik környezete valóságát elfogadni, megfelelni elvárásaiknak. Az elnyomott „kis tudat”, a tudatalattiba lesüllyed, de az ember egész életén keresztül jelen van.

Sok ilyen gyermeket, gyógyszeres kezelésben is részesítenek, hogy nyugodt legyen. Igyekeznek belekényszeríteni a közfelfogás korlátaiba, és ez általában sikerül is. A szülők és a környezet igyekszik hétköznapi embert faragni belőle, hétköznapi tettekkel, hétköznapi életcél felé tereléssel, hétköznapi szakmaválasztással, és családalapítással.

Ezt az egyén úgy éli meg, hogy elpusztítanak belőle valamit, sőt, őt magát is, és hogy sohasem felelhet meg környezete elvárasainak. Ezért kisebbrendűnek, tehetetlennek, és a többiekre rászorulónak érzi magát. A szokásosnál jobban érzékeli a gyermeki rászorultságot. Érvényesülési szándékát máshogyan értelmezik, sokszor félreértik. A gyermek még képtelen megértetni, és megvédeni gondolati és érzékelési világát. Állításai, hogy „de láttam”, „de hallottam”, „de megálmodtam”, kétségbe ejtik a környezetet. „Valami baj van ezzel a gyerekkel” – vonják le a tanulságot, és igyekeznek helyretenni a dolgokat.

Így tulajdonképpen a fenti, láncreakciós papírra írt, gyermeki gondolat, igaz. Méghozzá nagyon is találóan igaz, hogy „nem adják vissza azt, amit én nyújtok, behabzsolják, bekapnak…”. Valamint a szülői nevelés lassú, és aprólékos, így „lassan pusztítanak el engem, elpusztítanak. Belepusztulok.” – írta az egyén. Ennek a „kis tudat”-nak, „más világnak” az elpusztulását éli meg, méghozzá nem kis belső fájdalom kíséretében, ez a gyermek. És hogy soha többé ezt a fájdalmat ne kelljen átélnie, igyekszik megfelelni a való világnak, és elfogadni a korlátokat. Új értékrendet állít fel, és ennek megfelelően védi tovább értékeit, abba kapaszkodik bele.

Hát ezt a folyamatot, képtelen is érzékelni a környezet. A szülők a legjobbat akarták a gyermeknek. A szülők világa és hivatása, nem volt szinkronban a gyermek világával és hivatásával, ezért a gyermeknek kellett alkalmazkodnia.

Bár az egyén egyik előző elbeszélése alapján az egyik szülőnek, az apának, a gyermek világára rá kellett volna éreznie. Lehet, hogy ez a szülő érzékelt is ebből valamit, mert nagy kötődés alakult ki közöttük. De mivel az apa maga, felnőttként sem tudott érvényesülni, és beleveszett a múlt elvesztésének fájdalmába, csak még nehezebbé tette ez a kötődés, a későbbi testi és lelki elszakadást az egyén részére az apától, amikor a szülők elváltak. Az apa eredetileg papnak készült. Tanulmányait megszakította a háború, később, pedig már nem tért vissza ehhez a hivatásához, ami miatt állandó szemrehányást tett önmagának, és ezzel tönkretette önmagát, családját, és szűk környezetét. Emiatt képtelen volt a gyermeknek segíteni kiteljesedésében, vagy akár alátámasztani saját kis világának igazát. De az is lehet, hogy kifejezetten féltette a gyermeket, ennek az útnak a felvállalásától, a saját életének alakulása alapján, és ő maga is gátat vetett neki.

Pedig semmi sem véletlen az életünkben. Az sem, hogy kik a szüleink, és az sem milyen időkorba, társadalomba, földrajzi területbe születünk bele. És ha egy út látszólag bezárul előttünk, attól az út még ott van, és ha végig kell járnunk, akkor életünkben még sokszor fogunk találkozni vele, hogy hogyan jussunk vissza erre az útra. És lezárva jelenlegi kötelezettségeinket, bármikor visszatérhetünk rá. Senki nem akadályozhat meg ebben minket, csak mi saját magunkat. A környezet hatása ugyan befolyásolhatja a tudatunkat, kötelezettségeink az életünket, de vannak dolgok, melyekért érdemes mindent megoldanunk, lezárnunk, és rálépni az útra. Igazából nem is akarat kérdése, hanem inkább, meg kell engednünk magunknak, hogy azon a helyen, azon az úton, azon a poszton legyünk, ahol már vagyunk, vagy lehetnénk. És az, ettől a pillanattól kezdve, meg is történik.

Ettől kezdve, érvényét veszti minden gyermekkori, berögzült gondolat. Már nem a gyermek gondolkodásával gondolunk magunkra és a világunkra, ezáltal a régi megállapítások átlényegülnek, kitárulnak, szétfoszlanak, és megszűnnek. Ez a gondolkodás már elavult, felnőttünk, és aszerint is intézhetjük ügyeinket. Döntési jogunk van dolgaink intézésében. Jelenlegi életvitelünknek, családi és társadalmi kapcsolatunknak megfelelően, dönthetünk gondolatainkról, és tetteinkről.

A fenti megállapítások már nincsenek. „… sokszor gondoltam arra, hogy bármilyen jó is vagyok, mellőzött vagyok, nem értékelnek engem, kihasználnak, nem vagyok jó nekik, nem tudok érvényesülni, nem engednek érvényesülni, nem adják vissza azt, amit én nyújtok, behabzsolják, bekapnak, lassan pusztítanak el engem, elpusztítanak. Belepusztulok.”

A következők lépnek a helyébe: „olyan vagyok, mint ők”, és ha ők mellőzöttek, és nincsenek elismerve értékeik, vagy kihasználják őket, én még jobban figyelek rájuk, és szeretem őket. Én nagyon jó vagyok nekik, és hozzájuk, és bármit nyújtok magamból, - az „rajtuk keresztül, nekem”, - hozzám jut vissza, akkor is, ha ők ezt nem értékelik. És ami az enyém, azzal megajándékozom őket, saját elhatározásom, és akaratom szerint, - mert „ami az enyém, az, az övék is”, - így ez is mindig visszajut hozzám, - mivel „rajtuk keresztül, nekem” jut, - megint minden. Lassan egyre jobban érzem, hogy élek. Élek, mert felismertem magam lényegét. Nem pusztíthat el már senki sem, mert lelkem halhatatlan, és korlátlan szeretettel, és gondoskodással övezve létezik. Önzetlenségem alapja, az emberi önzőségem, hogy első legyek az úton, és megkaphassam az elsőnek kijáró, dobogós helyet.

Most már minden a helyére került az egyén életében. Szembenézett önmaga korlátozottságaival, és korlátait képes volt ledönteni. Semmit nem kellett kitörölni belőle, csak átlényegíteni a mostani tudás szintjére.

Kívánjunk neki jó munkát, boldog és bőségben gazdag elkövetkezendőt, úgy ahogyan azt ő képzeli, és fogadja lelki élete alapján Atyjától, élete végéig e földön.

ELŐZMÉNY:

Az egyik előző megbeszélésből ismerhetünk meg még pár adalékot, ehhez a gondolatmenethez.

Meg kell még említeni, hogy az egyén születése előtt, az anya, pont az apától élt át testi atrocitást 7. hónapos terhesként. Ami még jobban alátámasztja a gyermek egész életére szóló, testére és lelkére figyelést, és ezek épségének megvédése irányuló túlfűtöttségét.

Látszólag az egyén elfogadja környezete tanítását, elterelését, de élete, valahol mindig kisiklik ebből a hétköznapi életből. A kívülálló szemében, az ő egész élete csapongásból áll, és „problémás”. Nem megállapodott, és meggondolatlannak tűnik. Az egyénben, tudat alatt mindig ott van a kényszer, valami másra, amit nem tud megfogalmazni, hogy mi az, mert már a tudatalattijában létezik csak. Igyekszik mindent megtenni, hogy megfeleljen önmaga és a környezete előírásának, követelményeinek, de igazából, sokszor, nem érti sem önmagát, sem a környezetét. Nem tud beleilleszkedni a világba, és annak megnyilvánulásaiba.

Előzményként, a már feloldott és megbeszélt élethelyzetekről, még a következőket tudhatjuk meg a vallásosan nevelt, paraszt nagyszülőktől származó munkáscsaládba született egyénről.

„Két dolgot féltettem egész életemben. A testem, a testi épségemet, és a lelkem épségét. Ez a kettő mindig az érzelmekkel ütközött. Mindig az érzelmek voltak középen, a hajtóerő, mely mindig a jóra törekedett, de volt, hogy csak égni akart. Ilyenkor önpusztította a lelket és a testet. A sima jó, egyensúlyban tartotta.

Ha a testem vagy lelkem körül sündörgött valami, vagy valaki, mindig készen álltam a harcra, hogy megvédjem azt, ami már vagyok.

Már gyermekkoromban, egyszerűen, kész egyéniség voltam. Kitárulkozó, felszabadult, de szégyenlős is, főleg idegenekkel. Minden gondolatomat és tudásomat meg akartam osztani másokkal. Jó volt, jónak, egyenesnek és népszerűnek lenni a környéken.”

Kommentár a feltárásról és a megbeszélésekről:

Honnan tudja egy 4-5 éves gyermek, hogy milyen az élet, és hogy azt védeni kell? Hogy félteni kell a testet, és ami benne van. Mert van benne valami, amitől valamikor sírni is kell, valamikor, pedig csak nevetni lehet. Honnan tudja egy gyermek, hogy van lelke? Hogy a lelke egyedi, hogy csak neki van ilyen, és azt féltenie kell másoktól? Hogy másoknak másmilyen teste és lelke van? Honnan tudja, hogy ezen a földön a test és a lélek, kötésben van egymással, és hogy azok összetartoznak? Honnan tudja, hogy mindkettőt félteni kell, mert hatással vannak egymásra? Honnan veszi azt a sok gondolatot, hogy hogyan tegyen jót, és hogyan tud örömet szerezni másoknak, úgy, hogy azt nem mondták neki? Az alapokat megtanították, de a kivitelezés lehetőségeit nem. A gyermek mégis ösztönösen a jóra törekszik. Ez hogy lehetséges? Indítékai mögött mindig a jót tevés jelenik meg. Azért tör fel gazos részt a kertben, hogy mennyi örömet fog szerezni majd szüleinek, ha beviszi a kertből a terményeit. (Van mit kapálni, e nélkül is az 1600 négyszögölön. – mondja az anyja) Azért akar nyulat, hogy majd annak mennyi fia lesz, és lesz hús belőle. (Nem éri meg bajlódni vele. – szól az apja, - van csirke elég.) Azért megy a szomszéd nénivel gombászni, mert közben lehet gallyat is szedni, gyújtósnak. (Majd aprítunk a fából, ne cipekedj vele. – rá a válasz) Ezeket ki tanítja a gyermeknek? Azért szed ibolyát, bambuszt, barkát, hogy azt az apja a munkahelyén eladhassa a városi kollégáinak. Hogy így hátha kevesebbet kell dolgoznia szüleinek. Szinte érthetetlen, honnan van egy gyermekben ennyi önfeláldozási készség, és akarat.

És honnan van a gyermekekben az az, állandó öröm, boldogság, csicsergés, könnyedség, egyszerű finomság a szavakban, a kifejezésekben, az előadásmódban, ahogyan a gyermek kifejezi saját magát? Honnan van, hogy állandóan repdesni képes, mindent érzékel, mindent elkap, és képes válogatni, mit ültessen be önmagába, és mit nem szabad?

Valahol meg kell lennie a válasznak! Valami értelmének kell lennie ezeknek a dolgoknak, kérdéseknek, tetteknek, érzéseknek, megéléseknek, félelmeknek. A gyermek mindenkit megkérdez felőle, aki az útjába kerül, úgy kutatja a választ. A válaszok is különbözők, vagy csak lebeszélők, elvicceltek. Titokban tartva a környezettől, tovább kell dolgozni rajtuk, keresni rá a választ, így dönt a gyermek.

Ez a gyermek belső élete, nem is értheti meg sok más ember, szülő, vagy nevelő. Erre a gyermek hamar rá is jön, és a továbbiakban ezeket a gondolatait nem osztja meg környezetével. Sem szüleivel, sem testvéreivel, sem barátaival, sem pajtásaival. Ez az ő egyedüli titka marad. Lehet, hogy szégyelli is ezeket a gondolatokat, mivel a környezete le akarja beszélni arról, hogy ezekkel foglalkozzon. Vagy komolyan véve, vagy lekicsinylőleg, de érzékeltetik, hogy ezek a gondolatok, nem az ő korának megfelelő kérdések, és ne foglalkozzon ilyenekkel. Az idő halad, és újabb gondolatok és kérdések fedik el ezt a gondolatmenetet. Pedig a válaszok alapján, a tudás róla, bizonytalan csak, és túl körvonalazott, nem konkrét, hiányos, és nem egységes. A fél tudás, pedig nem tudás, és veszélyeket is hordoz magában. A kérdésre rátelepedő következő kérdések miatt, - ami a gyermekkori életciklusban nagyon gyorsan, és sűrűn fordul elő, - ez a gondolatsor a tudatalattiba, vagy a féltudatba lesüllyed. Mivel fontos kérdésről van szó, mindig ott létezik a tudati szint határán, de nem mindig kerül felszínre. Viszont erre a féltudásra épül fel a gyermek erre vonatkozó hiedelemrendszere. És ebben a tudásban meg is áll, és rögzül.

A következőket tudhatjuk még meg az egyén életéből.

„Aminek beteljesülése hiányzott gyermekkoromból, végig vezetett annak vágya, életem első szakaszán. Már egyszer kezdett kibontakozni előttem valami világosság, de sajnos, időben későn. Az értékes érzések, érzelmek, érzékek világába kóstolhattam bele egy kis ideig, megkülönböztetve az értéktelentől. A szeretet adásának és elfogadásának egy új, kitisztult, és szép formáját ismerhettem meg, mely a világon a legértékesebbként van jelen. De róla a tudás számomra akkor túl egysíkúnak és érthetetlennek, megfoghatatlannak, és részben elfogadhatatlannak tűnt. Már majdnem meg is értettem ezek értelmét, de féltem feladni addig elért felfogásomat magamról, és az engem körülvevő világról, amiért már eddig is nagy árat fizettem. Nem akartam feladni a biztosat, az ismertet, a mások által ismertté, de számomra még bizonytalanra. Óvatosságom miatt, melyben nagy szerepe volt a közmondásnak is, hogy „járt utat, a járatlanért el ne hagyj”, le is késtem a teljes tudás megismerési lehetőségéről, és életem céljának korai felismeréséről is. Így kerültem bele életem legnagyobb és leghosszabb zsákutcájába. Ekkor ugyanis, már beleléptem a családalapítás utáni vágyba, anélkül, hogy gondolataim, és egyéniségem teljesen feldolgozott, és kidolgozott lett volna.

Szerelmeimért, párkapcsolataimért képes lettem volna félredobni addigi életfelfogásomat is. Nagyon akartam, hogy szerethessek, és hogy engem is szeressenek, érezhető, kézzelfogható módon, viszonozva az általam kisugárzott szerelmet. Mindenkivel szembeszálltam érzéseim, és tetteim igazolására. Egy-egy párkapcsolati csalódás után több évnek kellett eltelnie, hogy megint képes legyek bízni a szerelemben, és a szeretet ilyen megnyilvánulásában. Érdekes, hogy az emberekre, úgy általában, nem mindig vetítettem ki bizalomhiányomat. Az emberekkel szemben, bizonyos határok között, tudtam különbséget tenni.”

Kommentár a fentiekben megfogalmazottakhoz, megbeszélésünkből, melyről a személy, önmaga vonta le a következő tanulságokat.

„Ácsingózunk és kapaszkodunk az életbe, és a földi érzékekbe, érzelmekbe. Elismerést és szeretet óhajtunk magunknak. Olyanok vagyunk, mint a napraforgóvirág, mely mindig a nappal együtt halad, csak süssön rá a napsugár. Így vagyunk mi az érzelmekkel. A most elérhető legszebbet, és a legkülönlegesebbet kívánjuk magunk részére, de azonnal. Ahogy egy kis reményt is látunk, valamelyik kívánságunk megvalósulására, azonnal kapunk rajta, akkor is, ha holnaptól, lehet soha többet nem fog sütni a nap.

Amit nagyon szeretnénk, vagy nagyon kívánunk, pont az nem tesz jót nekünk. Az térít el bennünket az egészségestől. Kivéve, ha nagyon sokat dolgozunk, és emiatt nagyon kívánjuk a cukros ételt, mivel kicsi a vércukorszintünk. De ez kivétel. Más esetekben viszont, az állítás igaz. Amit nagyon szeretnénk, az, sokszor megcsal és becsap minket, sőt sokszor elvesz tőlünk valamit, vagy valakit. Legtöbb esetben pótcselekvésként szolgál számunkra, vagy valaminek az elkerülésére alkalmazzuk, használjuk fel, csak nem tudunk róla. Pl. egy autó, vagy egy saját lakás. Ha az autót, hosszú utakra használjuk csak fel, nagyon praktikus, és időt takaríthatunk meg vele. Szabadabbá tesszük időbeosztásunkat, és így több dolgot is elintézhetünk egymásután, vagy több emberrel is tudjuk tartani a kapcsolatot. Ez pozitív dolog. De amikor már a kisebb utakra is az autót használjuk, gondolkodjunk el rajta. Vagy túlterheltük magunkat, többet vállaltunk fel a kelleténél, ezért időhiányban szenvedünk, vagy el akarunk zárkózni a külvilág hatásai elől. Egyik sem egészséges dolog. A lakással ugyanez a helyzet. Pihenni, feltöltődni, élni akarunk-e benne, vagy kizárni a külvilág hatásait. Eszközként használjuk-e őket célunk eléréséhez, vagy ők uralkodnak-e tetteink felett?

Ha elzárjuk magunkat a külvilág hatásaitól, szegényebbek leszünk. Tapasztalatlanokká válunk, magunknak valókká, ezáltal azt hisszük, hogy erősek vagyunk, de tulajdonképpen egyre gyengébbekké válunk a hatásokkal szemben. Ezért, hogy ezt meg ne tapasztaljuk, még jobban elzárkózunk a külvilágtól. És a külvilággal szemben, minden kisebb konfliktus ettől kezdve nagy problémaként fog megjelenni az életünkben. Sőt, minél jobban igyekszünk elkerülni a feszültséget, vagy konfliktushelyzetet, annál többször ütközünk bele. Mivel gondolataink állandóan e körül forognak, és félelmet keltenek bennünk, ezt elkerülendő, rettegünk a kívülről jövő hatásoktól. De pont ezzel vonzzuk magunkhoz, magát a konfliktust. És beléptünk egy körbe, melynek sosincs vége. Az autónk állandóan elromlik, vagy állandóan karambolozunk, a házban, pedig minden szerelvény fel akarja mondani a szolgálatot, vagy minden természeti erő a mi házunkat rongálja. És ha mindent és mindenkit ki akarunk zárni, ami zavaró lehet belső világunkra nézve, akkor a természet egyszerűen gondoskodik arról, hogy az autónk totál káros legyen, és egy repülő essen rá házunkra, mikor nem tartózkodunk otthon. Főleg, ha ez a viselkedés, nem egyezik a sorsunkkal, Isten akaratával.

Az érzelmek, és az érzékek világára ez bizony, ugyanígy elmondható.”

Az előzőekben elmondottak folytatásaként így számol be, további életéről.

„Így későn mentem férjhez, és az sem egy sikerült házasság volt, mivel tényleg feladtam önmagam a házasságom sikerességéért, így megsérült az egyéniségem, ami végül a házasságomat is széjjelzúzta. Minél többet adtam le önmagamból házastársam kérésére, ő annál többet követelt, míg a helyzet teljesen tarthatatlanná vált. Már az sem tudtam, ki vagyok én, mit keresek ebben a helyzetben, és hol van ebből a kiút. Amikor már el akartam válni, és menteni a még menthetőt, férjem ittas állapotban az életemet követelte tőlem. Ő nem válik, mert az, szégyen, akasszam fel magam, az, neki elviselhetőbb. Ő lehetett volna a szegény özvegy, két gyerekkel, aki nem tudja miért lett öngyilkos a felesége, hisz otthon minden rendben volt. – mondhatná ő. Másnapi vitánk addig fajult, hogy felszólítottam, inkább verekedjünk meg, halálig. Tudtam, hogy én veszítenék, de legyen már vége. Ekkor döbbent rá, hogy vége is mindennek, és beleegyezett az elköltözésembe. Ő engem tartott normáltalannak, én, pedig tőle féltettem a gyermekeket. Nem fogta fel, hogy csak vele szemben vagyok normáltalan, mivel ő is irreális velem szemben. Ő ugyanezt gondolta rólam, hogy olyat követelek tőle, amire ő képtelen.

Végül külső segítséggel költöztem el, és elhozhattam a gyermekeket is, hisz már nem volt lelki erőm ezek elintézésére sem. És még előttem állt a válás, és a gyermek elhelyezési per is. Azonnal munkába kellett álljak, hogy minél előbb felmutathassam a gyermekeknek az állandóságot, és a jó körülményeket, különben nem nevelhetem őket tovább. Nem foglalkozhattam saját lelki világommal, annak szétesett darabjaival. Kenyeret, fedelet, és normális gondolatmentet, testi és lelki biztonságot kellett nyújtanom gyermekeimnek.

Rá kellett jöjjek, hogy volt férjemnek igaza van abban, hogy a válás, a mi köreinkben, ha nem is szégyen, de nem elfogadott dolog. Volt baráti köröm nem akarta elhinni a történteket, azt mondták biztos félreértettem valamit. Szerintem, fél órás beszédet nem nagyon lehet félreérteni. A „régiek” egymás után kerestek fel, és nem azt kérdezték, mit segíthetnének, hanem kijelentették kötelességem visszamenni volt férjemhez. Még magamhoz sem tértem előző megrázkódtatásomból, gondolható, hogy hasonlókat kívánva nekik, kitessékeltem őket az életemből. Hát normális ez a világ? Mindenki az én életemmel és lelkemmel kufárkodik?

Nagyon szennyes, de még kibírható, és elviselhető per után, - ami viszont tényleg nem jellemző köreinkre - a gyermekek pszichológiai vizsgálata alapján, úgy döntött a bíróság, hogy a gyermekek, nálam, biztonságban érzik magukat, és még jelenleg, jobban kötődnek hozzám, mint az apához, ezért őket nálam helyezték el, bár mindkettőnket nevelésre alkalmasnak minősítettek. Férjem a bírónőt elfogultnak nevezte, mert mind a két bíró, nő volt, aki a perünket lefolytatta. Ezt a bírónő elutasította és felmutatta a statisztikát, miszerint 40%-ban férfiaknál helyezték el a gyermekeket az előző évben. És még egyszer kihangsúlyozta, hogy a gyermekek döntöttek így, nem ő. A férjem ezután, azonnal lemondott fellebbezési jogáról.

Amiben lehetett, segítettem, hogy láthatási jogával élhessen. Nem kötöttem magam a tényleges időpontokhoz és időkhöz. Ha nem tudott egyik héten jönni, jöhetett a másik héten is. Sokszor vittem eléje a gyermekeket, vagy hoztam el tőle a pályaudvarról. Nyaralni is akkor vihette őket, amikor tudta. Nem akadályoztam jogai gyakorlásában, mégsem voltam soha jó. Csúnya szókkal illetett, és sokszor fenyegetőzött, hogy így-úgy perújrafelvételt kér. Addig is elszámoltat a gyerektartásról, és mindig köteles vagyok megmutatni a lakhelyeinket, majd ő eldönti, mi felel meg a gyermekeknek. Én akkor már többszörösét kerestem az ő keresetének, nemhogy annak 40%-nak. Minden alkalommal Gyámhatóság elé vitte az ügyet. Már harmadik alkalommal szálltak ki hozzánk, megnézni a körülményeket. Be is hívattak minket, amikor szültem még egy gyermeket, mert sérelmezte a volt férjem, hogy mással élek. De ekkor már élettársam meg is halt. A gyámhatósági ülés után mentem át, a másik szobába, temetési segélyt kérni. Volt férjem sérelmezte, hogy a gyerektartást az új gyerekemre is fogom költeni, pedig az csak az ő gyerekeinek jár. A Gyámhatóság az összegekre ránézve elutasította ezt a feltételezést, arról nem beszélve, hogy az árvasági összege duplája volt az akkori gyerektartás összegének. Fizetésem is triplája az ő fizetésének. Szerinte, ott is elfogultak voltak, mert megint nő volt az előadó. Én nem tehetek róla, hogy elnőiesedtek ezek a pályák. Ezt a társadalmi tagozódások hozták létre, nem én.

Évekig tartó másokkal szembeni kötelezettségeim, nem nagyon engedték meg, hogy saját lelki világommal foglalkozzam. A hétköznapok nyűgei és gondjai, teljesen betemettek. Kenyérkeresőnek, gyengéd anyának, és határozott „apai” családfőnek, nevelőnek is kellett lennem egy személyben. Meg kellett keményednem ehhez a feladathoz. A társadalom nem gyengéd a vesztesekhez. Eltiporja, és még jobban nehezíti helyzetét az elesettnek. Nagyon résen kell lenni a világ dolgaiban, tudni kell, és meg kell tanulni a jogainkat érvényre juttatni. E mellett, ahogyan tőlem tellett, éltem a magam lelki életét, és tovább adtam belőle, minden tudásomat a gyermekeimnek és környezetemnek. De már nem voltam olyan nyílt, kitárulkozó, és eltűnt a gyermeki könnyedség is az életemből.”

Erről az időszakról, a következő láncreakciós lapot jegyezte fel az egyén:

„Tovább kell csinálni, három gyerek, egyedül, kenyérkereső, lakásra spórolás, taníttatás, testi, értelmi és lelki gondozás, egyedül, meghalt, másik bánt, fenyeget, joga van beleszólni, megbocsátás, félelem, sok ez nekem, meddig bírom, ők fontosabbak, hiány, csak legalább szeretet legyen, türelem, féltés és félelem, mindig csak adni, szétszednek, fájdalom, hiány, kimerültség, csak vagyok, létezem, miért, meddig még így tovább, elegem van, de tovább, tovább, tovább, egyedül.”

Kommentár a feltárás alatti beszélgetésekből:

Amit féltünk, az érték számunkra. Mi magunk is nagyon vigyázunk rá, és mástól sem vesszük jó néven, ha ezeket az értékeinket rongálja. Vonatkozik ez a testi és a lelki épségünkre, vagy gyermekeink testi vagy lelki épségére. Olyan esetben pedig, amikor már csak ezek maradtak értékrendünkben, amit védhetünk, még nagyobb hangsúlyt kapnak.

Az egyén, saját fennmaradási, és a rá bízott gyermekeken keresztül, a fajfennmaradási ösztöne, oly mértékben eluralkodott a gondolatvilágán, és hétköznapjain, hogy ezen kívül lévő értékekre nem képes tekintettel lenni. Visszatérő momentumként a hiányérzet, és az egyedüllét érzése, valamint a kötelességtudat domborodik ki. Nagyon érdekes, ha megfigyeljük, hogy senkinek nem tesz szemrehányást sorsáért. Ez, tudatos és következetes felvállalásról tanúskodik. Hasonló élethelyzetekben megfigyelhető, hogy az emberek, sorsukért, másokat, környezetüket, volt házastársukat, tágabb családjukat, vagy a társadalmat okolják. Ugyan, ebben a témarészben is találkozunk visszatérő területekkel, mégsem zárul be a kör olyan mértékben, hogy az, falat emeljen a tudat előtt. Tehát ebből a gondolatrendszerből, az egyén önmaga is képes kijutni, abban a pillanatban, amikor a rá nehezedő terhek csökkenni fognak, és marad magára is egy kevés ideje.

Ugyanis, ha megfigyeljük, foltokban, vagy háttérként jelenik csak meg, az egyén saját lelkivilága utáni vágya, melyre már, jelenleg nincs rászánható idő. Az egyedüllét megélése, egy ilyen kisarkosodott élethelyzetben, valószínűsíti az egyén lelki összeomlását, vagy pedig, a személy azt választja, hogy lelkétől különélve, talán képes átvészelni ezt az időszakot, vagy oly mély meggyőződési hittel él, mely megvédi őt a lelki összeomlástól. A belső, vagy külső segítség hiánya, és a mindennapi küzdelmek, azonban, még a legerősebb hit és meggyőződés ellenére is, egyértelműen előrevetíti a fizikai leromlást, vagy valamilyen súlyos betegség bekövetkeztét. Ami előbb időszakos veseleállás, majd később szívmegnagyobbodással együtt jelentkező, szívzavarokban, és szívgyengeségben jelentkezett az egyénnél.

A gyermekek iránti kötelességérzet, egészséges fejlődésük biztosítása, mint testi, mint értelmi, mint lelki vonatkozásban, magával vonta a szülő, az egyén, igényeinek háttérbe állítását is.

A lelki krízisre, a lelki összeomlás elkerülésére rákérdezve, eleinte félrevezetést szolgáló utalásokat, mellébeszélést, majd később, nyílt vallomást tett az egyén, mely így hangzott.

„Az életemet, elveszítettem már egyszer, de a testem visszakaptam, még rosszabb állapotban, mint volt előtte. Ez a tapasztalat átalakította a lelkem is.

Ez harmadik gyermekem szülése közben történt. Percek választottak el a végleges haláltól, a klinikai halál állapotában voltam. A történtek óta, már nem féltem a testem, legalábbis nem úgy, mint régen. A testemről alkotott fogalmam megváltozott, mivel a lelkemről alkotott fogalom is átesett ezen a változáson. A testemről és a lelkemről gyermekkoromban, azt gondoltam, hogy a testem nem lesz többet, a lelkem, pedig többet nem itt lesz. És akkor mi leszek? Leszek egyáltalán valahol? És hogy fognak szenvedni a szüleim, szegények. És ha ők halnak meg most? Mi lesz velük? És mi lesz velem?

Tudom, hogy ezt a halálélményt, és az előtte megélt összes, szinte elviselhetetlen fájdalmat, segítségül kaptam, hogy életutamon tovább léphessek a test féltésén, és átlépjek a fizikai fájdalomtól való rettegésen. Mivel életkörülményeim miatt, nem volt lehetőségem ez alól felszabadulni, és hitemben tovább haladni, ezért külső segítség által, - és a körülmények egymásra épültsége által, - kaptam meg a lehetőséget arra, hogy megszabaduljak a test meghalásának, és múlandóságának félelmétől. Ez ugyanis gátat vetett lelki fejlődésemnek. Ez a halálélmény, egyben a házasságom előtti, félbe maradt tudásszerzés, és megtapasztalás helyett is okulásként szolgált, sőt még azt is meghaladta. Pár perc alatt, megtanított mindarra, amit nem mindenki tapasztalhat meg, és nem mindenki élhet meg, és nem mindenki láthat végleges halála előtt, de a vallási tanítások alapján hiheti. Mint ahogy Tamásnak szólt a mondás, „S ne légy hitetlen, hanem hívő. …Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Jn. 20,28. Valahogy így történhetett ez velem is.

Hogy miért fontos a Teremtő számára, hogy behozza azokat az elvesztegetett éveimet, amit én tékozoltam el, káprázatokat és értéktelenebb dolgokat hajszolva, és miért ragaszkodik, hogy gyorsított eljárással felkészítsen a születésem céljának megélésére, tudásom teljesebbé tételére, hitem megerősítésére, az úton való végigmenésre, már csak visszaküldésem utolsó pillanatában kaptam rá némi utaló jelzést. „Majd megtudod.” – szólt, és szívemet megérintve, egy nagydarab fehér és egyben aranyszínű labdát helyezett helyére.

Nagyon érdekes, hogy itt is az érzelmek, a könyörület, és a sajnálat próbáját kellett végigélnem, ahhoz, hogy rávegyem magam a testem visszatérésébe. Ugyan egyértelműen visszaküldtek, de ebbe nekem is bele kellett egyeznem, és el kellett fogadnom, sőt akarnom kellett. Minden emberi logikával alátámasztottam az ott maradásom eshetőségét. Úgy lehetne érzékeltetni, mintha visszatérésem tárgya, egy bizonyos alkuvá vált volna. Érvek és ellenérvek hangzottak el. Főleg a gyermekek elhelyezése, és további nevelése, a megszületett pici életben maradási lehetőségei velem, vagy nélkülem. De amin „elcsúsztam”, és visszahozott a testembe, az a könyörület volt a szülést levezető orvossal szemben, aki, ha meghalok a kezei között, lehet, hogy minden egyes szülést, ezentúl rettegéssel vezethet majd le, attól való félelmében, hogy az én esetem bármikor előfordulhat majd a továbbiakban is. Ezen a tényen elbizonytalanodtam, és lehetségesnek véltem, hogy ez bizony bekövetkezhet. „Hát nem sajnálod őt? Emiatt, hogy meghalsz a keze alatt, tönkre fog menni.” „De igen, nagyon sajnálnám, ha ez így történne.” „Akkor visszamész?” „Igen. Legyen így.” „Még feladatod van odalenn.” „Mi az?” „Majd megtudod.” És a fénylabdát megkapva, már zuhantam is vissza az altatás hatása alatti tudatlan testembe.

Évekig kerestem rá a választ.”

Kommentár:

Erre szokták azt mondani, hogy szinte elkerülhetetlen következménye valaminek, amit el akartunk kerülni, vagy nem akartunk megélni, nem engedtük, vagy nem tudtuk tudatosítani, de kell találkoznunk vele. Ha különben, minden egyéb, az életünkben felvállalt dolgunkat lelkiismeretesen végezzük, és valamivel kell találkoznunk, vagy feloldanunk az életünkben, akkor a körülmények, és az élet folyása, elősegíti ennek lehetőségét. Ezt hívják sorsnak, vagy „Isten akaratának”. Ha saját ostobaságunk, és logikátlan tetteink hozzák létre ezeket a helyzeteket, akkor egyértelmű figyelmeztetéseket kapunk, hogy az ilyen jellegű tetteket fejezzük be, nem helyes úton járunk. Ilyenek a betegségek, a kisebb balesetek. De, ha különben, minden egyéb tettünket, a logika, és a lelkiismeretesség szerint tesszük, és mégis megtörténik velünk, valami különleges, vagy tragikus, már érdemes megkeresni a mögötte megbújó szándékot is.

Az elkövetkező időszakról, így nyilatkozik az egyén.

„Sajnos, ezek után sem volt időm feldolgozni az élményt, és azt a könnyebbséget sem, ami ezzel együtt járt, a még előbb elhangzottak miatt. Mivel egyedüli eltartója voltam a három gyermeknek, és én magam nagyon rossz fizikai állapotba is kerültem. A legkisebb gyermekem apjának korai, és hirtelen halála óta, teljesen egyedül élek, mármint társ nélkül, de a gyerekekkel. A „kicsi” 10 hónapos kora óta félárva, és rajtam kívül nincs senkije. Dolgoznom kellett, és el kellett tartanom a gyermekeimet, úgy, hogy közben velük is legyek. Jó szakmám volt, amit otthon végezhettem, de mivel én ebből is lelkiismereti kérdést csináltam, a kollégáimhoz képest mindig kevesebbet kerestem, mint ők. Míg ők szemtelenül gazdagodtak, én épp annyit kerestem, háromszoros munkával, ami elég volt számunkra. Irtóztam a becstelenségtől, és sokszor rémálmaim is voltak munkám miatt, ezért 2 éve abbahagytam.

Egy dolgot biztosan tudok. Nem pusztíthat el már senki sem, mert lelkem halhatatlan, és testem is, lelkem is korlátlan szeretettel, és gondoskodással övezve létezik. A történtek óta, az évek során, ha bajba is kerültem egészségemmel, lassan, de biztosan kigyógyultam is belőle. Ha nem jó felé fordultam az úton, hamarabb felismertem a figyelmeztetést, és visszatértem a szűkre szabott világi útra, mely számomra egyre tágabb valóságokat ölelt át. Úgy, ahogy, de vettem az akadályokat, és megoldottam azokat. Sok hétköznapi, és sok különleges tulajdonságot, és képességet fedeztem fel magamban azóta. Voltak, melyek ezek közül meg is rémítettek, és ezek után egy darabig nem jelentkeztek. Majd fokozatokban újra megjelentek az életemben, hogy hozzájuk szokhassak. Meg tanultam képességeimmel bánni, és mások javára fordítani őket.

Előfordult már az is, hogy jót tevésem miatt, ütleggel fizettek meg, de csodálatos módon ez nem háborított fel engem, és nem késztetett a védekezésre sem, pedig önvédelmi sportot is tanultam. Ettől függetlenül, most már erre vonatkozóan betartok bizonyos szabályokat, és nem engedem, hogy mindenki előtt megnyilvánulhassanak ezek a képességek, hanem rá utalom magam a gondviselésre, ezzel kapcsolatban.

Azt is tudom, hogy amit nem csak szeretnénk, hanem ami után sóvárgunk, és „majd meghalunk”, hogy megkapjuk, de nem merjük kinyújtani érte a kezünket, vagy félünk annak birtoklásától, vagy nem tudjuk, hogyan jutunk hozzá, azon, már érdemes elgondolkozni, és igyekezni a megvalósításán, mert javunkat fogja szolgálni. Ezért már érdemes elindulni, érdemes tenni, érdemes érte kockázatot vállalni, de csak ebből is a legminőségebbi változatért, mert ezt szánták nekünk. A satnya, a minőség alatti, nem fog boldogítani minket, és rájövünk, majd erre magunk is. Talán egy fél, vagy egész élet kell hozzá, de rá fogunk jönni. Így jártam én is, és még sokan ezen a világon. Ne adjuk fel. Fedjük fel, és fejtsük fel a tudat alá vetett rétegeket, hogy megtaláljuk önmagunk lényegét, és életünk célját, ami egyedül nekünk adatott meg. Engedjük meg magunknak, hogy úgy élhessünk, ahogy ez a vágyunk vezet.”